+ A | - a | Visszaállít
2014. máj.
27
  Hasonszőrűek
Kategória: Gondolatok, meglátások - Közzétette: fulldragon
szerző: Karafiáth Orsolya

„De azért óva intenék mindenkit, aki magányos nénikéjét hirtelen egy kutyussal vagy egy kiscicával lepné meg:
tényleg nem való mindenkinek.”

A szomszéd házban lakik egy bácsi, aki egész nap a macskáját sétáltatja, őt simogatja, csak hozzá beszél. Többen azt mondják, a bácsi bolond, mások azt, hogy rémületesen magányos. Szerintem egyiküknek sincs igaza. Kevés nála kiegyensúlyozottabb, és megkockáztatom, boldogabb embert láttam az utóbbi időben.

A magánynak sok formája van, és nem a legborzasztóbb, ha az életünket legalább egy – minket feltétel nélkül szerető – állattal megoszthatjuk. Ráadásul kutatásokkal alátámasztott tény, hogy akinek van háziállata, boldogabb. Az egyik szerelemért felelős hormon, az oxitocin ugyanis három esetben termelődik a szervezetben: ha szerelmes vagy, ha gyereket szülsz és ha a kis kedvencedet simogatod. „A macskák olyasmit ajándékoznak az íróknak, amit az emberi társaság nem adhat meg: tapintatos, igénytelen bajtársiasságot, amely békés és változékony, mint a nyugodt tenger” – olvastam nemrég egyik kedves szerzőmtől, Patricia Highsmith-től.

E sorok igazságát tanúsítom magam is, hiszen én és a macskám, Rigó külön univerzum vagyunk. Most is, míg e sorokat írom, itt fekszik összegömbölyödve a lábamnál, ha mozdulok, mozdul velem, csöppet sem zavar, mintha a munkámat óvná, és ha elakadván felsóhajtok, rám néz megértően, valami mélyről fakadó bölcsességgel, amitől egyből úgy érzem, jobban megy a folytatás.
Hogy miért lett macskám? Nincsen rá racionális magyarázat. Egy napon azt éreztem, macska nélkül nem élet az élet. És mit adott a sors? A gondolat után két nappal Solymáron rátaláltam a picike és tündérien nyávogó szőrcsomóra, hazavittem, akkor még nem is sejtve, mit veszek a nyakamba. Mert mióta Rigó nálam van (tizenhárom éve), körötte forog a világ.

Legyen meg mindene, ha elutazom, találjak valakit, aki vigyáz rá és szeretgeti. Megtanultam nem kiborulni, ha szétcincál mindent, hogy kitölti a rendelkezésre álló teret, időt, kitölti az egész életem.

A kutyásokkal is hasonló történik. Egyik legendásan szingli ismerősöm pár éve a Facebookon látott meg egy elgyötört kutyát. És bár soha nem akart háziállatot, nem bírta nézni, hogy még két hét után is kering a borzalmas fotó. (Mert van ugye, aki nem méri fel, mit vállalt, és akkor jönnek a tragédiák. Így kerülnek csontig fogyott kutyusok, beteg macskák a sintértelepre, vagy kidobva az út szélére. Sokat elárul ez a korábbi gazdáról.) Ismerősömet először megrémítette az, mennyire elkülönült a kutyátlanoktól, és hogy egyszerre csak független nőként más valakinek az igényeit is figyelembe kellett vennie.

A kutya például imádott aludni, míg ismerősöm a hangos, ordító zene szerelmese volt. Ő engedett végül, bár egy ideig bírta, ahogy új társa együtt vonít a frontemberrel. És mi lett a sztori vége? Na mi? Abszolút happy end. Ismerősöm megtanult alkalmazkodni, és a kutya után a szerelem is besétált az életébe, azóta kétgyerekes, boldog anyuka.

Egy másik ismerősöm hirtelen ötlettől vezérelve örökbe fogadott két kiscicát. Ajnározta is őket rendesen. Eleinte. Aztán elkezdte zavarni a kosz, az almozás, a felelősség. Mikor új lakásba költözött, elajándékozta a kis Schwarzit és a játékos Cirmikét. Cirmike depressziós lett, Schwartzit az új helyen elgázolta egy autó. Barátnőm nemrég randizott egy szintén macskabolonddal. Mikor a fiú meghallotta ezt a történetet, nem akart többé a barátnőmmel járni. Amúgy megértem: általában igaz, hogy amiképp az állatainkhoz, úgy viszonyulunk a kapcsolatainkhoz is. De azért óva intenék mindenkit, aki magányos nénikéjét hirtelen egy kutyussal vagy egy kiscicával lepné meg: tényleg nem való mindenkinek.

Az állattartásnak saját választásnak kell lennie.

forrás:/KOmplett/
Oszd meg:   Facebook MySpace Buzz Digg Delicious Reddit Twitter StumbleUpon

Hírkategóriák
---
.
---