Fekete Zsolt „Vizuális történetmesélő”

Űrbarátaimmal legutóbb a Holdon jártunk. Már leszálláskor mutatták nekem a zord felszínt, ami tényleg eléggé ridegnek tűnt. Később, ki is léptünk a talajára, persze szkafander nélkül. A levegő egy kicsit nehéz volt ugyan, de minden más rendben volt. Bekapcsolva hagyták az űrhajójuk fényeit, hogy jobban lássunk, én meg elkezdtem keresni ama bizonyos „talpnyomot” és az amcsi zászlót… de sehol semmi!




Telepatikus úton megkérdeztem az űrlényeket, hová lettek a bizonyítékok? Erre ők azt felelték, hogy soha nem is voltak! Egy egész világot vezetnek az orránál fogva! Ugyanis, mi vagyunk az elsők, akik a Holdra szálltunk! Illetve, emberi mivoltomban csak én, hiszen ők gyakran cikáznak az otthonuk (még mindig nem tudtam megjegyezni a nevét), és a többi bolygó közt.

Azt mondták nekem hangokkal a fejemben, hogy ne küszködjek, mert úgyis tudják, hogy mit szeretnék mondani, de az csak egy illúzió, egy meg nem történt esemény! Jó forgatókönyvet írtak a sztorihoz, és az akkori filmes trükkök is sokat segítettek az oltári nagy kamu hihetővé tételében.

Nem hittem a belső hangoknak, sem a virtuális füleimnek. Egetverő baromság lenne az egész, csak egy színjáték?

– Igen! – felelték. – Pontosan azért, mert úgy fölényt szerezhettek az Oroszokkal szemben vívott hidegháborújukban. Tedd fel magadban a kérdést, hogy mostanság, miért nem röpködnek az űrben, mért nem „szállnak” újfent a Holdra?

Hozzátették, hogy „az a dolog” egy szupertitkos akta! Ne forszírozzam, mert rám szállhat a katonai elhárítás, és nagyon könnyen bajba kerülhetek.

Miután az utcánk sarkán kiszálltam az űrjárgányból, egyből az italbolt felé vettem az irányt. Felkeccintettem a sört, tekertem egy cigit. Büszkeséggel tölt el a tudat, hogy jómagam lehettem az első ember, aki ténylegesen a Holdra lépett. Közben pedig az a fura érzésem van, mintha valakik figyelnének engem…