szerző: Király Eszter

A szerelmet nem lízingeljük, nem kölcsönbe kapjuk, hogy belebújjunk, mint egy bőrünket simogató, gyönyörű ruhába, amit ha eleget hordtunk már, visszaadjuk. Nincs szavatossági ideje, nem veszti el az állagát, színét és ízét. Ugyanaz az ember van melletted, a szerelemnek mégis ezernyi arca van, szép és dédelgető, biztonságot nyújtó. De van, hogy eltaszít, megijeszt és elbizonytalanít. Ne félj, ez ismeretlen, idegen álarc mögött is ő van, és ha lefejted róla a maszkot, láthatod, hogy sír.

Ülünk a szerelemtündér előtt, behúzott nyakkal, megszeppenve, micsoda ítélőszék, ilyen helyen nem is voltunk még. Arcunkba szórja az oly nehezen megtalált szerelem ellen elkövetett összes vétkünket, és mi kénytelenek vagyunk elismerni bűnösségünket.

Tetteinkre nincs mentség, az esküdtek mégis a felmentésünket kérik. Szegény szerelmesek, bűneink ott égnek beleégve a bőrünkbe, mint örökké látszó tetoválás. Hogy lehet, hogy most mégis két egymást átölelő test alakja látszik csuklónk belső felületén? Megjelöltük egymást, soha le nem mosható, el nem távolítható tintával, a karod belső oldala, ugyanaz, mint az enyém.
Viseljük a jelet, és felfüggesztett büntetésünket töltve, már vigyázunk, hogyan szólunk egymáshoz, milyenek a szavak.

Figyelnek minket odafentről, vagy odaátról, vagy ki tudja honnan, figyelik, jegyzik a szavainkat, mert már nincs több esély, nincs többé visszaút, aki egyszer a szerelem esküdtszéke elé állt, megtanulja, hogy a szavak teremtő, pusztító, vagy varázslatos erővel bírnak, és nem kell azokat egymás ellen fordítanunk.

forrás:/estherlife/