szerző: Molnár László

Éppen 101 gejzírt sikerült azonosítani az Enceladus holdon a Cassini űrszonda felvételei alapján. A mérések igazolták, hogy a jégpáncél alatt rejtőző, folyékony vízóceánból törnek fel a gejzírek a felszínre.

A Cassini űrszonda egyik legnagyobb felfedezése volt a gejzírek megfigyelése a Szaturnusz aprócska, mindössze 500 km-s Enceladus holdján. Hét évnyi munkával a Cassini módszeresen feltérképezte a hold déli pólusa körüli területet: itt találhatóak a “tigriskarmolások”, vagyis azok a hosszú repedések, ahonnan a kitörések erednek. A felmérés alapján 101 különálló gejzírt sikerült azonosítani a kutatóknak. Infravörös mérések alapján az is kiderült, hogy a gejzírek tövénél apró forró foltok is találhatóak, és ezek segítségével az eredetükre is következtetni lehetett.

A gejzírek első, 2005-ös megpillantása óta sejtették a kutatók, hogy a Szaturnusz árapályereje keltette erőhatások szoros kapcsolatban lehetnek a kilövellésekkel. Az egyik elképzelés szerint a törésvonalak falainak folyamatos egymáshoz dörgölése miatt fellépő súrlódás hője olvasztja és párologtatja el a jeget, és ez távozik gejzírekként a repedésekből. Mások szerint az árapályerők hatására csak periodikusan szétnyílnak és záródnak a repedések, utat engedve a jégréteg alatti folyékony óceán vízének.


Mindeddig azonban nem volt világos, melyik folyamat felelős elsősorban a gejzírekért, vagy hogy a pólus plusz hősugárzása milyen kapcsolatban van a dologgal.



A gejzírek helyzetének meghatározásához a kutatók a földi tájak felmérésénél is alkalmazott háromszögelés módszeréhez folyamodtak. A pozíciók és a kisfelbontású hőtérképek összehasonlítása alapján pedig megállapították, hogy a legaktívabb gejzírek környékén szabadul fel a legtöbb hő. De még ebből sem volt világos, mi is okoz mit: a repedések hője a kitöréseket, vagy fordítva?

A választ a 2010-ben gyűjtött, nagyfelbontású infravörös mérések adták meg. Kiderült, hogy apró, mindössze néhány tíz méteres forró foltok figyelhetőek meg a gejzírek helyén. Ezek a foltok túl kicsik ahhoz, hogy a falak súrlódása keltse őket. Ugyanakkor, ahogy a gejzírek anyaga kitör a repedésből, kicsapódik jégkristályokká, és hőt ad le a víz a környező jégnek. Ez a folyamat már képes kis méretű, lokalizált forró foltokat létrehozni.


„Az eredmények fényében világossá vált, hogy nem a hő kelti a gejzíreket, hanem pont fordítva” – mondta el Carolyn Porco (Space Science Institute, Boulder, USA), a cikk vezető szerzője és a Cassini képalkotó csoport vezetője. „Azt is elárulják ezek az eredmények, hogy a gejzírek nem a felszínen keletkeznek, hanem sokkal mélyebb gyökereik vannak.”

A kutatók a Cassini gravitációs méréseinek köszönhetően le tudták szűkíteni egyetlen forrásra a gejzírek eredetét: 30-40 km-rel a jég alatt egy 10 km mély óceánnak kell léteznie, ennek a vize tör fel a felszínre. A kutatók azt is megerősítették, hogy a jégréteget átérő, keskeny repedések teljes hosszukban nyitva tudnak maradni, ha megtelnek folyékony vízzel.

A kutatók, Francis Nimmo (University of California) vezetésével, azt is megvizsgálták, hogyan függ a gejzírek ereje a Szaturnusz árapályerejétől. Azt találták, hogy a hold keringése során magát az erősödést-gyengülést már egy nagyon egyszerű árapálymodell is leírja. Ugyanakkor a gejzírek fel- és eltűnésével már nem áll kapcsolatban a keringés. Valószínű, hogy a repedések egy idő után egyszerűen eldugulnak a falakra kondenzálódó vízjég miatt.


A Cassini 2015 végén fogja utoljára szorosan megközelíteni az Enceladust, amikor a már télbe fordult, teljes sötétségbe boruló déli pólus saját hősugárzását mérheti meg még egyszer.

forrás:/csillagaszat.hu/

szerző: Horváth Gabriella Tek Kineziológus

Ha egy párkapcsolatban a két fél már nem egy irányba húzza a szekeret, akkor nagyon hamar eljuthatnak a nem szólok hozzád állapotától a hangos vitáig, végső elkeseredettségben (bár nincs erre felmentés) akár a tettlegességig is.

Mindezt egy hosszúra nyújtott haldoklás előzi meg, jelek sokaságával, amikor mindkét fél tudja már, nincs egymással tovább dolguk. Ahogy már korábbi írásaimban is írtam, ahhoz, hogy egy kapcsolat menthető legyen, ahhoz mindkét fél egyetemleges, közös megállapodása, és kölcsönösen változásokon keresztülhaladó cselekvése szükséges. Ha ezek közül bármi hiányzik, akkor az azt mutatja, hogy az egyik fél, vagy akár mindkettő, nem akarja ezt a kapcsolatot fenntartani.

A kapcsolat hanyatlásának jelei a kommunikáció hiánya, a szexuális együttlétek ritkulása, majd végleges elhagyása, közös élménybeszámolók elmaradása. Egyik felet ez, a másikat az érdekli, külön baráti körök alakulnak ki, és végül mindkét fél (és nehogy valaki hiú ábrándokba ringassa magát) elkezdi keresni a boldogságot máshol.

Nem arra gondolok itt, hogy azonnal mással élik meg a szerelmet, csupán megtalálják azokat a forrásokat és embereket, ami örömmel tölti el őket, mert a lélek normális igénye a boldogság utáni vágy. És ha azt otthon nem adják meg, akkor megkapják máshol.

Nem az újdonság varázsa nyújtotta röpke örömről beszélek. Amikor a párkapcsolat kifulladt, akkor akár azonnal bejelentkezik az életünkbe a soron következő társ, akivel az úton haladnunk kell tovább. Ő pont azért került az utunkba, mert már rég vele, és nem a régi életünkben kellene építeni a jövőt.

A kezdeti kommunikációs csendeket egy idő után felváltják a hangos szavak, az okolások, a számonkérések. Már nincs semmi közös, már csak húzzák az igát, még gurul a szekér, még akkor is, ha hiányzik egy vagy két kereke. Hivatkoznak a gyerekekre, a holtomiglan-holtáiglanra, de közben már sokszor a pokolba kívánják a másikat. Hiába akarja az egyik építeni (akár csak megszokásból, tisztességből) azt, amit a másik nem szeretne. Felesleges.

Nem alakulna ki ez a veszekedés sorozat sem, ha mindkét fél beismerné, nincs tovább. De mivel túlhúzzák az időt, így a felgyülemlő feszültség, az elégedetlenség,mind-mind energiakicsapódásként jelenik meg. Innentől már nincs visszaút. A viták során elhangzó szavak, mondatok tovább rontanak a helyzeten, további okolásokra, sértődésekre ad okot.

Lejárt a közös út! A gyerekekre hivatkozva még próbálkoznak, de azt nem veszik észre, hogy mennyi kárt okoznak a kicsiknek. Nem csak akkor, ha ez a vita a gyerekek füle hallatára zajlik. A gyerekek ebben a feszültségben, ezen a harcmezőn élnek. Látják az elhidegülést, a csendet is nyomasztónak élik. És mit látnak? Ott van két ember, akik gyűlölik már egymást, és létrehozzák gyerekként a mintájukat: Nem létezik boldog párkapcsolat!

A veszekedésnek vannak fokozatai:

- csendes terror,
- okolás, célozgatás, duzzogás (nők: szexelvonás)
- nyílt konfrontáció,
- nyílt okolás, vádaskodás,
- a másik megszégyenítése mások előtt,
- hangos szó, egymás fejéhez dobálva a sérelmeket,
- tettlegesség.

Te melyik lépcsőfokon állsz? Szinte azt mondhatom ahányadik ponton, annyi éve hordtad már túl, ami lejárt. Gondolkozz! Kell ez neked?

Segítesz, vagy éppen ártasz magadnak és családodnak, azzal, hogy „kitartó” vagy, és megpróbálsz "tisztességes" lenni?
Kivel? Kinek? Miért? Látod, hogy nem működik!!! Tönkreteszed a magad és gyermekeid egészségét is (lelki-, majd testi).

Ha nincs megoldás, ha nincs közös nevező… minek is?

forrás:/lelekhang/

Meglepő párhuzamokat fedezhetünk fel a tévézés és a közösségi oldal használata, illetve ezek egykori fogadtatása között. De vajon magányossá válunk a sok Facebookozástól?

"A kommunikáció legnagyszerűbb formája, amelyet ember valaha kitalált" - szól egy ismeretlen vélemény.
A költő T.S. Eliott úgy fogalmazott: "egy olyan szórakoztató csatorna, amely emberek milliói számára teszi lehetővé, hogy újra és újra meghallgassák ugyanazt a viccet, mégis magányosak maradjanak". Bár mindkét vélemény a korai hatvanas években íródott és a televízióról szól, nem nehéz észrevenni a párhuzamokat a közösségi oldallal.

A BBC értesülései szerint a Mark Zuckerberg által alapított Facebooknak ma már több mint 1,3 milliárd felhasználója van, akik átlagosan 18 percet töltenek az oldalon minden egyes nap.
Egyes kutatások szerint annak ellenére, hogy a közösségi oldalon keresztül kapcsolatba léphetünk távolban élő rokonainkkal, barátainkkal, a fokozott használat negatív hatással lehet általános kedélyállapotunkra.

Sebastian Valenzuela kutató a University of Texason 2009-ben indított vizsgálatot, hogy 2500 diák körében felmérje, milyen hatással van a közösségi oldal használat az életminőségükre. Az akkor felvetés szerint a Facebookozás egyértelműen pozitívan befolyásolja életünket, azonban Valenzueláék kutatásai kevés bizonyítékot találtak ennek alátámasztására.

Tavaly nyáron a University of Michigen pszichológiával foglalkozó kutatói döntöttek úgy, hogy mélyebbre ásnak a témában. Ethan Kross és kollégái két héten keresztül, naponta öt alkalommal szondázta a kísérletben részt vevő alanyok hangulatát. Olyan kérdéseket tettek fel, mint például: "hogy érzi magát ebben a pillanatban?", "mennyire érzi most magányosnak magát?", "mennyit használta a Facebookot a legutóbbi kérdésünk óta?". Ezek segítségével igyekeztek feltérképezni a kedélyállapot és a Facebook-hasznáalt közti lehetséges összefüggéseket. A kutatók arra jutottak, hogy a közösségi oldal használata és a rossz közérzet között ok-okozati összefüggés sejthető.

Minél többet használja a Facebookot, annál depressziósabb lesz

"Minél többször használta valaki a Facebookot ez alatt a két hét alatt, annál valószínűbb, hogy rossz volt a közérzetük, az általános kedélyállapotuk" - áll a kutatók közleményében. "Ez ellentmondani látszik a korábbi felvetéseknek, hogy a közösségi média használata jobb kedvre deríti a felhasználókat."

Több lehetséges magyarázat is lehet erre a jelenségre. A kutatók kizárták azt a lehetőséget, hogy az emberek rossz kedvüket a Facebook segítségével próbálják elütni, ugyanis a vizsgálat szerint nem volt kimutatható, hogy a felhasználók a Facebookra való belépésük előtt is rosszul érezték volna magukat.

Kroos és kollégái rámutattak viszont, hogy a közösségi oldal tökéletes eszköz alapvető társas igényeink kielégítésére, azonban arra figyelmeztetnek, hogy ez könnyen féltékenységbe csaphat át, amikor távolabbi ismerőseinket, korábbi osztálytársainkat és hasonló, kevésbé szoros kapcsolatainkat láthatjuk, amint éppen életük jelentősebb mérföldköveiről - új karrier, esküvő, gyerek, stb. - számolnak be a nagyvilágnak. Ez a jelenség egyébként párhuzamba állítható a hetvenes években "mean world syndrome" (gonosz világ szindróma) néven elhíresült jelenséggel, amely annyit jelent, hogy azok, akik sok erőszakos műsort néztek a tévében, hajlamosabbak voltak azt gondolni, hogy a körülöttük lévő világ is jóval agresszívebb és erőszakosabb. A Facebook esetében hasonló játszódik le, csak éppen a sikerekkel kapcsolatban (röviden: aki sokat facebookozik, hajlamosabb azt gondolni, hogy mindenki más jobban él, mint ő maga).

Egy másik lehetséges magyarázat, az érzés, hogy mindenki más népszerűbb mint mi magunk. Ezt 1991-ben egy Scott Feld nevű szociológus igazolta iskolás gyerekek baráti viszonyainak feltérképezésével. Az eredmény azt mutatja, hogy egy átlagos gyerek barátainak jóval több barátja van, mint fordítva.

Ez a fajta "barátság paradox" a közösségi oldalak sajátossága: barátainknak általában több barátja és jellemzően több szexuális partnere van/volt mint saját magunknak. Erre egy kevésbé egyértelmű, de viszonylag egyszerű matematikai magyarázat van: barátaink közül a népszerűbb embereket általában magunkhoz is közelebb érezzük. Emiatt pedig jelentősen megnő a barátaink további ismerőseinek átlagos száma, ez pedig torzítja a percepciót saját népszerűségünkkel kapcsolatban. A Facebook - és más közösségi hálózatok, Nathan Hodas és a University of Southern California kutatói szerint a paradox a Twitter-felhasználók 98 százalékára is igaz - azonban nem csak megérzésekkel operál, hanem az online techonlógiának köszönhetően grafikusan is könnyen láthatóvá válik a népszerűségben megfigyelhető eltérés. A megoldás? Álljunk fel a gép elől és inkább élőben találkozzunk barátainkkal!

forrás:/hazipatika/

Soha nem gondolták volna, hogy kinyerhető információ egy kvantumból klasszikus állapotba összeomló rendszerből, a Berkeley fizikusainak azonban mégis sikerült. Vívmányuk olyan, mintha megfigyelték volna Schrödinger macskáját a teljes élet-halál folyamaton keresztül.

Schrödinger macskájának paradoxona a kvantumszámítógépek kritikus pontja, ahol az input - akárcsak a macska élete és halála - az állapotok összefonódása, miközben a válasznak - miszerint az állat élő, vagy halott - egyértelműnek kell lenni. "Bohr és mások számára is a folyamat pillanatnyi volt - amikor kinyitjuk a dobozt, az összefonódott rendszer egy végleges, klasszikus állapotba omlik össze. Ez a felvetés vitákat kavart a kvantummechanikában" - magyarázta Irfan Siddiqi, a Berkeley Egyetem fizikusa, a Nature-ben megjelent tanulmány szerzője. "Egy kvantumrendszer valósidejű nyomon követése azonban azt bizonyítja, hogy ez folytatólagos folyamat, és folyamatosan képesek vagyunk információt kinyerni a kvantumból klasszikusba átalakuló rendszerből. Ezt a részletességi szintet soha nem tartották elérhetőnek a kvantumelmélet atyjai"

Az elért eredmények a folyamatos hibajavítás lehetőségét jelzik a kvantumszámítógépeknél. A valós világban a fénytől kezdve, a hőn át a vibrációig, bármi kilendíthet egy rendszert kvantumállapotából a valós világbeli, úgynevezett klasszikus állapotba.

Vegyük a macskát, melynek, ha kinyitjuk a dobozát és belenézünk, a jószágnak halottnak vagy élőnek kell lennie. A kvantumszámítógépeknél az a nagy kérdés, képesek lennénk-e információ kinyerésére a kvantumrendszer teljes megsemmisítése nélkül? "Képesek vagyunk nagyon finoman folyamatosan vizsgálva a rendszert kis információ darabokhoz jutni, miközben folyamatosan javítjuk, visszaterelve a megfelelő irányba, a végső cél felé" - adta meg a választ Siddiqi.

A kvantumfizika világában egy rendszer egyidejűleg lehet két egymást átfedő állapotban, egészen addig, amíg senki nem vizsgálja. A vizsgálat megzavarja a rendszert és egyik, vagy másik állapotba kényszeríti, vagyis az eredeti összefonódott hullámfunkciók összeomlanak. Az elmúlt évtizedben több elméleti fizikus, köztük Andrew N. Jordan, a Rochester Egyetem professzora, a Nature-ben megjelent írás társszerzője is elméleteket dolgozott ki a kvantumrendszerek összeomlásáról. "A Rochester csapata új matematikai modellt fejlesztett ki a legvalószínűbb útvonal megbecsléséhez, hasonlóan Newton egyenleteihez, ami megmutatja a legkönnyebb utat egy hegyről legördülő labda előtt" - mondta Siddiqi. "A hatásai jelentősek, mivel most már megtervezhetjük a rendszer egy adott pálya mentén tartásához szükséges kontroll-szekvenciákat"

Ez a kép a kubit által a kezdeti- és a végső állapot között megtett véletlenszerű pályák térképe

Siddiqi csapata igazolta Jordant. Megmérték egy kubit, vagyis egy kvantum bit hullámfunkciójának pályáját változás közben. A kubit, ami gyakorlatilag egy szupravezető inga, két különböző energiaállapotban lehet. Ezt egy második áramkörhöz kapcsolták, hogy kiolvassák a végső feszültségét, ami megfelelt az inga frekvenciájának. "Ha ezt a kísérletet sokszor elvégezzük, megmérve a rendszer által minden alkalommal megtett utat és az állapotokat, meghatározhatjuk a legvalószínűbb útvonalát" - mondta Siddiqi. "Ezután elkészíthetünk egy kontroll-szekvenciát, hogy az általunk kívánt utat tegye meg. A kísérlet demonstrálja, hogy bármilyen végső kvantumállapot választás esetén megtalálható és megjósolható az adott időben őket összekötő legvalószínűbb, optimális útvonal. Ez igazolja az elméletet és megnyitja az utat az aktív kvantumkontroll technikák előtt"

forrás:/sg.hu/