:: Fórumok :: Az összeesküvés-elméletek :: Teóriák
 
<< Előző téma | Következő téma >>
Retró, ahogy százéve hittük...
Moderátorok: nordi, fulldragon, Ernő, Róza
Szerző Üzenet
nordi
h dec 20 2010, 02:14
a ' r e b e l l i s

Regisztrált tag #4
Regisztrált: h jan 11 2010, 02:14
Üzenetek: 924
1930. október

A csillagok belső szerkezete 6

Michelson kidolgozott egy olyan módszert, amelynek segí­tségével a nagyon messze levő nagyobb kiterjedésű csillagoknak meg lehet határozni a látszólagos nagyságát, vagyis hogy mekkora felületet takarnak be az égboltozaton. A Beteigeuzéra azt az eredményt kapjuk, hogy annak látszólagos nagysága akkora, mint amekkorának látszana egy fillér közel 80 km távolságból.

...

A látszólagos nagyság ismeretével a csillag valóságos nagyságát is ki tudjuk számí­tani, ha ismerjük még a tőlünk való távolságát. A Beteigeuzéra azt az eredményt kapjuk, hogy átmérője körülbelül 500 millió kilométer lehet. Az óriás csillagok közé tartozik tehát, a közepébe nemcsak beleférne a Nap, hanem az üresnek gondolt belsejében még a Föld s kényelmesen végezhetné keringését a középpontba gondolt Nap körül.

A Beteigeuze nagysága azonban nincs arányban a tömegével. Ezt az utóbbi adatát a fényessége alapján határozhatjuk meg, ha felhasználjuk Eddington-féle összefüggést a tömeg és a fényesség között. Az eredmény az, hogy a Beteigeuze tömege csak 35-ször akkora, mint a Napé. Ennek pedig az a következménye, hogy a Beteigeuze átlagos sűrűsége majdnem 1000-szer kisebb, mint a levegőé. Tehát ennek a fényes csillagnak az anyaga olyan ritka, hogy megfelelő sűrűségű levegőt mi csak légszivattyúval tudunk előállí­tani.

Ha már a Beteigeuze anyaga ennyire ritka, még kisebb sűrűséget találunk a gázanyagú ködfoltokban. Az Orion-köd anyaga, a mostani tudásunk szerint, már annyira ritka, hogy mi a legerősebb légszivattyúnkkal sem tudunk oly ritka teret előállí­tani.

Mivel pedig a ködfoltok sűrűsége a szélük felé mindig lassabban csökken, valószí­nűleg az egyik ködfolt anyaga még nem szűnik meg teljesen ott, ahol a másik már kezdődik. Tehát a világür sehol sem üres teljesen, mindenütt találunk még gázmaradékot, ami azonban már annyira ritka, hogy minden köbcentiméterre által már csak egy atóm esik. Ebből érdekes következtetést vonhatunk a világür hőmérsékletére nézve.

Tapasztalati tény, hogy amint a Földtől távolodva mindig ritkább levegőrétegbe jutunk, a hideg mindinkább nő. A világür ennek megfelelően már nagyon hideg, a hőmérő, ha még lehetne használni, valószí­nűleg körülbelül -270°-ot mutatna. De máskép is beszélhetünk a világűr hőmérsékletéről. Emlí­tettük már, hogy a gázok molekuláinak sebessége függ a hőmérséklettől és í­gy fordí­tva, a molekulák sebességéből is következtethetünk a hőmérsékletre. Ha ezt a világűr gázmaradékával is megtesszük, 15.000°-os hőmérsékletet kapunk. Tehát a világürt nagyon hidegnek is, meg nagyon melegnek is tekinthetjük.


A csillagok belső szerkezetét illetően még nagyon fontos kérdés, hogy honnan veszik az önfényű égitestek azt a sok energiát, amelyet hő és fény alakjában állandóan kisugároznak. Ez a kérdés összefügg a csillagok élettartamával is. Erre a kérdésre azonban még nem tudunk végleges választ adni.

Miután már többféle elmélet csődött mondott, nem igen marad más hátra, mint elfogadni a relativitás-elmélet tételét, hogy az anyag egyenlő értékű annyi energiával, amelyet számszerint úgy kapunk meg, ha a tömeget megszorozzuk a fénysebesség négyzetével és fel kell vennünk, hogy a csillagok belsejében az anyagnak az energiává való átalakulása csakugyan megtörténik. Erről azonban közelebbi ismereteink még nincsenek.


A csillagokra vonatkozó újabb tudásunk nagyobbrészt abból származik, hogy az atómkutatás eredményeit alkalmaztunk az égitestekre. Hogy nagyon kicsinyek és nagyon nagyok világát kapcsolatba tudtuk hozni, abban talán annak is van szerepe, hogy az ember nagysága szerint középhelyet foglal el az atómok és csillagok között.

Ha azt a számot akarjuk felí­rni, amelyik megmutatja, hány atóm alkotja az emberi testet, az 1-es után 27 nullát kell í­rnunk. Az a szám pedig, amelyik azt adja meg, hogy hány emberi test tenne ki egy csillagot, az l-es után 28 nullából állna.

Fölfelé és lefelé egyforma nagy arányokat kellett tehát az emberi észnek átkutatni, hogy a különböző területeken nyert ismereteket egybefűzve, újabb lépéssel haladhasson előre a természet titokzatos országának megismerésében.


Dr. Holenda Barnabás.

forrás: /huszadik század/


[ Módosítva h dec 20 2010, 02:30 ]
Vissza az elejére
nordi
h dec 20 2010, 02:26
a ' r e b e l l i s

Regisztrált tag #4
Regisztrált: h jan 11 2010, 02:14
Üzenetek: 924
1930. augusztus

A csillagok belső szerkezete 4

A csillagok belseje ionizálódott atómok, elektronok és éterhullámok halmazából áll, amelyek nagy sebességgel mozognak egymás között ide-oda. Közönséges szobahőmérsékleten a gázok molekulái néhány száz méter sebességgel mozognak másodpercenként, a Nap belsejében a nagy hőmérséklet miatt ez a sebesség 100-150 km-re nő másodpercenkint.

Még sokkal nagyobb az elektronok sebessége, mert azok az atomokkal összeütközve, kis tömegük miatt sokkal nagyobb lökést kapnak. Ezek között a sürgő-forgó részek között haladnak a Röntgen-sugaraknak megfelelő éterhullámok.

De csak a csillagok legbelső részeinél viselkednek úgy, mint a Röntgen-sugarak, mert kifelé haladtukban az atómok újra meg újra elnyelik, majd újra kibocsátja őket s eközben amint mindinkább hidegebb réteghez érkeznek, a hullámhosszuk fokozatosan nő úgy, hogy mire kijutnak a csillag felszí­néhez már közönséges hő- és fénysugarak lesznek belőlük, amelyek azután a világürben szétszóródnak.

A csillagok belsejében uralkodó ezeket a változatos viszonyokat próbálta elméletileg tárgyalni Eddington és egy fontos egyenlethez jutott, amely szerint egyszerű összefüggés van a gázállapotban levő csillagok tömege és abszolút fényessége között. Az abszolút fényesség szempontjából nem az számí­t, hogy mennyire látszik fényesnek a csillag az égboltozaton, mert ezt a távolsága is nagyon befolyásolja, hanem hogy mennyire lennének fényesek a csillagok, ha tőlünk egyenlő távolságra egyenlő körülmények között volnának.

Eddington törvényének felállí­tása után iparkodott ezt a tapasztalattal összehasonlí­tani. Vizsgálta, hogy azoknál a csillagoknál, amelyeknek a tömegét ismerjük, azoknak az abszolút fényessége és tömege között megvan-e a kí­vánt összefüggés.

Mivel Eddington a törvényt gázból levő csillagokra vezette le, olyan csillagokat kellett az összehasonlí­tásnál felhasználni, amelyek biztosan gázállapotban vannak, amilyen például a Capella, amelynek átlagos sűrűsége annyi, mint a szobalevegőé. Azonban a részletesebb vizsgálat azt mutatta, hogy az Eddington-féle törvény érvényben van a Napra is, amelynek anyaga pedig átlagban sűrűbb, mint a ví­z. Ez arra a gondolatra vezet, hogy a Nap szintén gázból áll.

Azt a lehetőséget, hogy a Nap nem szilárd vagy cseppfolyós test, hanem gáz, legelőször Secchi, a hires csillagász vetette fel. Régebben .azért gondolták a Napot szilárd vagy cseppfolyós testnek, mert a szí­nképe folytonos, már pedig a laboratóriumi kí­sérletek szerint folytonos szí­nképe az izzó szilárd és cseppfolyós testek adnak, a gázok szí­nképe pedig csak egyes különálló vonalakból áll. Azonban már Secchi utalt arra, hogy nagyon is lehetséges, hogy a Napon uralkodó hőmérséklet és nyomás mellett a gáz is adhat folytonos szí­nképet.

forrás: /huszadik század/

[ Módosítva h dec 20 2010, 02:35 ]
Vissza az elejére
 

Ugrás:     Vissza az elejére

Téma átvétele: rss 0.92 Téma átvétele: rss 2.0 Téma átvétele: RDF
Powered by e107 Forum System