Fekete Zsolt „Vizuális történetmesélő”

Megittam az italom, szívtam még egy slukkot, eloltottam a csikket, és behunytam a szemem. Teleportáltam magam az idegen barátaimhoz, csak úgy, mindenféle meghívás nélkül.
Éppen otthon voltak, szívélyesen, hideg sörrel fogadtak. A városuk (vagy mifene), egy nagy búra alatt lebeg, nincsenek italboltok, nincsenek kocsmák. Kérdeztem tőlük, honnan van a sör. Válaszul mutattak egy készüléket, ami olyan volt, mint egy 3d-s nyomtató. Előzékenyen demonstrálták, hogyan is működik. Belehelyezik a sokszorosítandó tárgyat, majd betáplálják a létező összes információt, az a kütyü meg legyártja.
Mennyi mindent kinyomtattak már, mióta összejárogatunk? Volt ott minden: házi pálesz, sörök, dohány, cigipapír. (Utóbbiaknak nagyon örültem, mert elfelejtettem hozni magammal a saját dimenziómból.)

Iszogatok, diskurálgatunk. Mondom nekik, hogy legközelebb Pozsonyban fussunk már össze, onnan hozzanak haza sört etalonnak, és azt többszörösítsék, mert amit nálunk lehet kapni, hát... az hagy némi kívánnivalót maga után. Sőt, ha már úgyis utazgatunk, Bécsben együnk jó sült kolbászt a vasútállomás melletti sétálóutcában. Ráadásul, ott még lehet kapni azt a fajta sört, amit hozzánk már rég nem importálnak.



Tudni kell az űrbéli barátaimról, hogy tök egyformák. Magasság, bőrszín, minden. Olyan, mintha ikrek lennének, frankón, mint sok tojás! A hangjuk alapján sikerül megkülönböztetnem meg őket, ha éppen a fejemben beszélnek.
Ha új terepre érkezünk, minden esetben láthatatlanokká válunk, nehogy belerondítsunk a dolgok folyásába, és problémák adódhassanak belőle. Telepatikus úton kapcsolatban maradunk, hogy ne veszítsük el egymást, mint legutóbb, Trójában, mikor megnéztük a falovat…

Szeretek velük lógni! Kedvesek, aranyosak. Sok dologban nyitották már fel a szemem, megtanították nekem azt is, hogy ne feltétlenül higgyek el bárkinek bármit, akármilyen hihetően is tálalnák azt!
Gyakran emlékeztetnek rá, hogy mindenre tudják a választ, tehát, ha kérdésem lenne bármilyen összeesküvéssel kapcsolatban, nyugodtan fordulhatok hozzájuk.
Mondom nekik: Éppenséggel volna egy. Ha nincs más dolguk, és nem okoz bonyodalmat, igazolhatnánk az egyik mítoszt.

Űrkabin, fényesség… és már ott is voltunk! Egy barlang mellett landoltunk. Az időbeni utazgatások során, néha szokott émelyegni a gyomrom. Most is ez történt. Amint megérkeztünk, kiszállás után, egyből kidobtam a taccsot.Fintorogva mondják nekem az ufó spanjaim, hogy legközelebb ne vedeljek annyi sört, mielőtt útra kelünk.
Bemegyünk a barlangba, persze lámpát nem hoztunk. Tök sötét van bent, és förtelmesen büdös is. Előveszem a Zippo-t, meggyújtom. Gyengécske a fény, alig lehet látni. Közelebbről vizslatjuk a falakat, szemügyre vesszük a barlangrajzokat. Tök frissek! Hitelesnek tűnnek. Mégsem „azok” hamisították oda, hogy az ősember sztorit eladhatóvá tegyék.
Kérdezik tőlem az űrbarátaim, hogy a kíváncsiságom teljes mértékben ki lett-e elégítve?
– Persze! Akár indulhatunk is haza! – felelem nekik.


Odabentről morgás hallatszik, és közeledő zajok. Vagy ősember, vagy valami vadállat, de jobb, ha tiplizünk!
Még a gyújtóm is kiesett a kezemből. Gyorsan kislisszolunk, iszkolunk a szabad levegőre. Be a gépbe, pikk-pakk, már otthon is voltunk a kecómban.

Megyek a hűtőhöz, felkeccintek magamnak egy sört. Kínálom a bolygóközi haverokat is, de nekik nem kell. Tekerem a cigit, nyálazom a papírt. Nyúlkálok a zsebeimbe az öngyújtómért:
– Nincs meg. Elhagytam valahol. Hogy az a jó ku…! Ott maradt a barlangban!
Az űrlények vigyorogva mondják nekem: Látod, tesó, ez többé már nem mítosz, hanem egy bizonyított tény!
Rákeresek a neten az ősemberekre, és arra, hogyan fedezték fel a tüzet. Írnak a körülményeiről egy csomó baromságot: vihar, kiszáradt fa, villámcsapás, tűz…
– Aha. – gondolom magamban. – Meg a nagy büdös lóf…t! Ott az öngyújtóm, használjátok egészséggel!